Beleégett a szemembe, hogy “képzeldel”. Hogy képzeljem el, milyen lenne más bőrébe bújni 3 percre. Illetve hát nem is bőrébe, hanem a lelkébe. Ilyenkor a fejemben mindig egymás után nyílnak ki a kapuk, hogy te atyaég, felfogni alig bírom, mennyi más perspektíva van, mint a sajátom. Tudod, amikor meglátsz egy embert, és mosolyog, és elképzeled, vajon micsodán. Közben pedig pengeélen táncolok, mert ha valaki abbahagy valamit, annak oka van. És hát látod, annak is, hogyha újra elkezdi…
Évek óta nem írtam így. Szerelmes vagyok abba, ahogyan kerekednek a betűk a papíron, szeretem a papír illatát. Ilyen ez, hogy előbb szagolok bele egy könyvbe, minthogy megnézzem miről szól. És a naplóknak saját illatuk van, amit nem tudok, és nem is akarok feladni. Meg hát félmosoly kúszik a szám szélére, amikor masnit lehet kötni egy ilyen kis titkos füzetre, amiben kincsek vannak elrejtve. Mint gyermekkoromban, amikor az emlékkönyvbe mindenkinek rajzolnia kellett, és emlékszem, a tanárnéni is rajzolt nekem. Aztán 8 évesen olvastam, hogy 20 év múlva, ha kinyitom azt a kis gyermeteg emlékkönyvet, majd elmorzsolok egy könnycseppet a szemem alól, amikor visszaemlékszem azokra az időkre. És én ezt 8 évesen is teljesen komolyan vettem.
De miért is írok? Azért mert én ettől majd meggyógyulok. Meggyógyítom magam.
ensimismada 